utolsó képkockája a világnak

 eszköze a kényszer, esténként, ha bátor
emberek közé megy, megy minden magától
nem mond semmit, úgyis kitalálom

nekem van a legjobb apám a világon

akkor is csak a rohadt múltnak volt esélye életben maradni

 az én valódi arcom sokkal szörnyűbb, mint amit festeni szoktam magamnak

 elég nagy a távolság aközött, amit a saját cselekedeteimről gondolok, illetve aközött, amit valójában teszek. bennem van egy eléggé határozott ítéleterő, senkit nem tudok gyűlölni, talán még az utálat is kiveszett a szívemből, de azért azt pontosan tudom, hogy kitől mit várhatok(többé kevésbé) régen magam mögött hagytam már az ijedt kislányt, aki egykor voltam. határtalan önbizalomra tettem szert, hatalmasra nőttem a saját szememben és abba a hitbe ringattam magam, hogy képes vagyok bármilyen helyzettel megbirkózni. nekem megvan az a mások számára nem mindig kellemes tulajdonságom, hogy ha valami bajom van, nem tudok beszélni róla, még a legközelebbi hozzátartozóimnak sem. amikor már el tudom mondani, akkor túl is vagyok a problémán, vagy megoldódott magától, vagy megoldottam, vagy pedig már egyáltalán nem izgat. kivételek akadnak.. a legjobb, amikor magától kihuny, elhamvad, eltűnik. mindennél erősebb a büszkeségem, de nem vagyok tőle boldog. ha alszom, nem figyelhetek oda, hogy elnyomjam a jobbik énem, alvás közben elszabadul és agyongyötör a szemétségeimért

kár, hogy mindig csak belekezdek, és -bármennyire is szégyellem magam a "jobb ha hallgatunk és hagyjuk ülepedni a dolgokat" szisztémáért- sohasem merem folytatni

 esernyőkbe kapaszkodva szállunk

 ami azt illeti, időnként vidámnak, jókedvűnek látszom, sőt még viszonylag értelmes beszédre is képes vagyok mások előtt, úgy tűnik, mintha isten tudja, milyen jól érezném magam a bőrömben. ám a lelkem folytatja halotti álmát, és a szívem ezer sebből vérzik

 (@) üzenete (21:17):