elég nagy a távolság aközött, amit a saját cselekedeteimről gondolok, illetve aközött, amit valójában teszek. bennem van egy eléggé határozott ítéleterő, senkit nem tudok gyűlölni, talán még az utálat is kiveszett a szívemből, de azért azt pontosan tudom, hogy kitől mit várhatok(többé kevésbé) régen magam mögött hagytam már az ijedt kislányt, aki egykor voltam. határtalan önbizalomra tettem szert, hatalmasra nőttem a saját szememben és abba a hitbe ringattam magam, hogy képes vagyok bármilyen helyzettel megbirkózni. nekem megvan az a mások számára nem mindig kellemes tulajdonságom, hogy ha valami bajom van, nem tudok beszélni róla, még a legközelebbi hozzátartozóimnak sem. amikor már el tudom mondani, akkor túl is vagyok a problémán, vagy megoldódott magától, vagy megoldottam, vagy pedig már egyáltalán nem izgat. kivételek akadnak.. a legjobb, amikor magától kihuny, elhamvad, eltűnik. mindennél erősebb a büszkeségem, de nem vagyok tőle boldog. ha alszom, nem figyelhetek oda, hogy elnyomjam a jobbik énem, alvás közben elszabadul és agyongyötör a szemétségeimért
kár, hogy mindig csak belekezdek, és -bármennyire is szégyellem magam a "jobb ha hallgatunk és hagyjuk ülepedni a dolgokat" szisztémáért- sohasem merem folytatni
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.