utolsó képkockája a világnak

mit?

egy ködbe vesző alaptalan boldogság ízét.

szerinted fájhat a feledés?persze nem az erőszakkal felejtésre gondolok, hanem amikor a vizes lábnyom a betonon felszárad, észrevétlen..
már nem akarom, hogy megtudd, azt se, hogy érezd, ha valaha is szerettem volna, arra te lettél volna csak méltó.vajon mennyire kavarhatja fel az embert, mikor megérzi a sorsát? csendesen fordulok el ettől a torz világtól, a világ arcától, amiben minden olyan másképp történik, mint ahogyan lehetne. kiesünk egymásból. ledobott, megunt cipők. kiégett vágyak a sarokban. álmok, melyeket soha nem mertünk végigálmodni. csak vágy lyukasztott szívveréseket betöltő mesterséges álmok. fékezett repedés. zaklatott dobogás. utolsó képkockája vagy a világnak. hosszú évek művészete ez. réseken szökött ki belőlem az élet. s ott örökre távozott egy része. természetesen képtelenség egyszerre eltűnni így. s a mélyen ülő, legnagyobb, legszebb lélektest szájon át távozott, sikoly kíséretében. most már nincs kit zavarjon a nélküled ébredés. annak mindig el kell romlania,a minek még nem érkezett el az ideje. álmomban is csak olyan képek, hogy mesélem neked, hogy emlékszel az eslő éjjelre? mesélem neked, álmomban, amit együtt éltünk át. újra és újra elmesélem neked, hogy emlékszel ahogy a kezem kérted, hogy tegyem a szívedre..figyelted már, hogy miből áll egy dobbanás?  ostobán nézem arcod. hogy ez most valaminek a kezdete, vagy valami ami már megint nélkülem ért véget. én pedig nem fogom fel. szeretnék felébredni, néha. hogy valóságosabbnak lássam az igazságokat. de én vagyok az, aki ül, és azt várja, hogy talán most, a két világ harca végre máshogy dől el. én még mindig nem tudom, hogyan kellene jobban elhinnem azt, ami van és feledni azt, ami nincs.