mindig szerettem volna egy arculatot kölcsönözni magamnak, egy képet, ami mögé elrejtőzhetek. valaki olyan akartam lenni, aki többet sejtet annál, mint amit megmutat magából. azt szerettem volna, ha az emberek ismerni akarnának. nem akartam híres lenni, csak valaki. összhangban szerettem volna lenni önmagammal. de ha elemelem az álarcot, a festék, a máz és a sok körítés alatt gyakorlatilag nincs semmi. a jellemem nem pompás, törékeny. elmúltak már azok az olcsó kis illúziók, amik azt engedték érezni, hogy bármivel is többet érek másoknál. minden ember hazudik, kicsit, nagyot, sokat, keveset - lényegtelen. "épp most akartam megcsinálni" "igen drágám, jól nézel ki ebben a gatyában" "lekéstem a buszt" "elaludtam" "orvosnál voltam"..vagy amikor az ellenőrnek egy teljesen ismeretlen nevet és címet diktálunk be..valahogy az egész élet hazugságokra épül "minden rendben" "boldog vagyok" "nincs szükségem segítségre" tulajdonképpen, ha saját magamadk próbálsz hazudni, hogy is lehetnél őszinte másokhoz?
"mert ha nekem szar, neked jó - tipikus embermorál"
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.